Előhang  
 

Az emlékeken vitatkozni nem lehet. Ha valaki úgy emlékszik, hogy a világ valaha volt legjobb férfi kézilabda csapata a Debreceni Dózsa 1975-ös bajnokcsapata, akkor az úgy is van. Számomra legalábbis így van. És így van még néhány tízezer ember számára, akik legalább egyszer láthatták ezt a csapatot a pályán, a Dózsa-kisstadionban.

Számomra a világ valaha volt legjobb férfi kézilabda csapata örökre a Debreceni Dózsa 1975-ös bajnokcsapata marad. Pedig az 1975-ös bajnokcsapatot nem is láttam játszani soha. Egy alföldi kisvárosban voltam gyerek, ahol nem volt kézilabda, és a sport se igazán érdekelt. Míg egyszer valami csodát nem láttam. Talán 1976-ban történt. Teljesen véletlenül feledkeztem ott a tévé előtt. A Debreceni Dózsa játszott egy szláv csapattal. Nem emlékszem az ellenfélre, nem emlékszek szinte semmire az egész meccsből, csak egy Varga Pista-hetesre, amiből annyit lehetett látni, hogy csinál egy lövőcselt, majd sarkon fordul, és indul vissza a saját térfelére. A kapus meg csak állt, várta a lövést (csapattársai integettek neki, hogy szedje már ki a hálóból a labdát), a riporter értetlenkedett, hogy hogy került a labda a kapuba, és csak a lassítás mutatta meg azt a hihetetlen csuklómozdulatot, ami a kar mozgásával ellentétesen test mellől ellőtte a labdát. Ha nincs lassítás, a mai napig sem tudnám, mi történt bő harminc esztendeje.

És persze akkor még nagyon sok minden történt azon a pályán. Az antik tragédiák felemelő katarzisa járta át az embert (és nem csak akkor) a Dózsa játékát, azt a csapatot nézve. Nem kellett még kicsit sem szakértőnek lenni, hogy érezzem: csodát látok, valami tökéleteset, aminél magasabb szintre jutni nem lehet. Másképp lehet csinálni, de tökéletesebben, több örömmel, játékkal nem. Akkor ott szinte egész későbbi életem eldőlt. Elkezdtem kézilabdázni – kézilabda csapat híján először magamban, az udvaron gyakorolva, majd pár év múlva, akkor már  középiskolásként, a város induló csapatának alapítótagjaként. Emlékszem, egy egész kéthetes téli szünet ment rá a gimnázium tornatermében a felemáskorlátot sorfalnak használva, míg megtanultam a Varga-féle elhajlásos-elvetődéses szabaddobást úgy-ahogy megcsinálni. (Egyetlen időntúli szabaddobás gólomat is így lőttem.) Majd Debrecenbe jöttem továbbtanulni (a koliszoba falán a kiírás: „Pista, te vagy az Isten!”), itt alapítottam családot, itt élek, itt dolgozok negyedszázada. Minden ott dőlt el azon az 1976. évi tévémeccsen.

Erről a csapatról, az 1975-ös bajnok Debreceni Dózsáról és legkedvesebb játékosaimról szól ez a honlap. Mert ma az internet világában nem találni róluk szinte semmilyen információt az interneten. Pedig ők még mindig nagyon sokunknak nagyon fontosak. Igyekszek összeszedni mindent, ami hozzájuk kötődik: a meccsek eredményeit, az újságcikkeket, interjúkat, képeket, hangfelvételeket, Mindent, ami fellelhető, összegyűjthető. Egyelőre csak a magam gyűjteményéből, majd könyvtárakból. Ha valakinek vannak idekapcsolódó anyagai, és elküldi nekem, azokat örömmel fogadom, és felteszem a honlapra. Ha tévedéseket tartalmaznak az itt olvasható szövegek, és felhívják rá a figyelmemet, szívesen kijavítom. De egyelőre nem akarok krónikás lenni, nem akarom a játékosokat, vezetőket megkeresni. Talán egyszer később. Mert érdemes lenne mindent összegyűjteni, és három évtized távlatából megérteni, hogy az a csapat, amelyikben a világ legjobb játékosai közül többen is játszottak (minimum Varga és Süvöltős, majd a kupagyőztes csapatban már Hoffmann is), miért csak egyszer nyert bajnokságot, miért indult fokozatos hanyatlásnak az 1978-as MNK kupagyőzelem után, és miért szűnt meg 1998-ban. Jó volna tudni, mi igaz azokból az anekdotákból, sztorikból, amik a csapathoz, a játékosokhoz, a szövetség, Faludi és a Debreceni Dózsa kapcsolatához, bíróverésekhez, ugratásokhoz, a debreceniek válogatottságához stb. stb. fűződnek.

Talán egyszer ezekre is sor kerül. De egyelőre csak gyűljenek az emlékek! Mert volt egy csapat, amelyik megérdemli, hogy soha se felejtsék el.

 

     
Az oldal Hoter sablonjának felhasználásával készült.